Környezetszennyezés, rabszolgamunka, szeméthegyek.
Csillogás, flitterek, mindig az aktuális divat szerint öltözködni és minél többet vásárolni minél olcsóbban.
Ha láttuk az Igazi ár (The True cost) című dokumentumfilmet máris tudunk tenni egy egyenlőségjelet a két mondat közé.
Andrew Morgan, filmrendező egy hozzánk hasonló átlagos fogyasztó volt. Addig a pillanatig míg 2013-ban nem szembesült a Bangladeshben történt katasztrófával amikor is a Rana Plaza nevű ruhagyár összeomlott és 1129 ember vesztette életét, 2500-an megsérültek. A tragédia megelőzhető lett volna, ha a munkásokat nem embertelen körülmények között dolgoztatják egy omladozó épületben. A filmből az is kiderül, hogy a munkások többször felhívták a figyelmet a repedésekre, valamint hogy a tragédiát megelőzően egyszer már kiürítették az épületet. Az alsó szinten lévő bankokat és üzleteket be is zárták de a Plaza tulajdonosa, Sohel Rana még aznap délután bejelentette, hogy biztonságos az épület. A ruhagyárosok visszahívták a dolgozókat, az egyik cég azzal fenyegette az alkalmazottakat, hogy aki nem jelenik meg, annak visszatartja egyhavi bérét.
A 2013-ban összeomolott Rana Plaza ruhagyár épülete Bangladeshben
A szemtanúk közül többen földrengéshez hasonlították a katasztrófát. A nagy remegés után füst és por borította be a városrészt.
A dokumentumfilm több emberi történetet is bemutat. Voltak akik napokig feküdtek a romok alatt miután megtalálták őket, sokan még a mai napig nem tudták feldolgozni a tragédiát és valamilyen mentális betegséggel küzdenek.
Másképp is lehet!
A film többek között interjút készít Safia Minney-vel aki 20 éve létrehozta a People Tree márkát, amely azóta egyre nagyobb sikerrel készíti környezetbarát kollekcióit, melynek minden egyes darabja a fejlődő országokban élő és dolgozó munkásoknak biztosít napi megélhetést és tisztességes bért, többek között Indiában, Bangladeshben és Egyiptomban. A dokumentumfilm által betekintést nyerhetünk az egyik ilyen, Bangladeshben működő szervezetbe ahol több mint 3000 helyi dolgozik emberi körülmények között, helyi viszonylatban jó fizetésért.
Miért dugjuk mégis homokba a fejünket?
A nagy fast fashion divatházak azzal takaróznak, hogy munkát adnak a fejlődő országokban élőknek. Sok esetben tényleg igaz, hogy nem érkezik közvetlen tudomásuk a gyárakban uralkodó sanyarú körülményekről, hiszen legtöbbször alvállalkozókkal dolgoznak együtt. Azonban mint a filmből kiderül egy bangladeshi vagy kambodzsai ruhaipari munkás napi bére még a 3 dollárt sem éri el mindenhol amiből nyilván lehet következtetni erre. De homokba dugni a fejüket és termelni tovább a profitot persze sokkal egyszerűbb. És akkor még nem beszéltünk a kemikáliákról amikkel a napi gyakran 16 (!) órás munkaidő alatt folyamatosan érintkeznek a varrodai dolgozók.
A filmben megkérdezik az egyik nagy amerikai divatmárka a Joe Fresh vezetőjét, mit gondol a fejlődő országokban működő varróüzemeinek munkakörülményeiről. Ő pedig arra a megállapításra jut, hogy a ruhavarrásban semmi veszélyes nincsen. Ennél ezerszer veszélyesebb szakmák vannak, mint például bányában dolgozni.
Ha belegondolunk abba, hogy valószínűleg még nagyon sok amerikai cégvezető így gondolkodik, nem is kell nagyon meglepődnünk azon, hogy itt tartunk.
Egy a sok Dakkában működő varroda közül
A kemikáliák hatása az emberre és a környezetre
Kötve hiszem, hogy van olyan akit eddig a pontig ne rázott volna meg a film és nem értékelte volna át eddigi vásárlási szokásait.
A rész ami viszont engem személy szerint leginkább sokkolt az az indai Punjab város bemutatása volt. Itt található a világ egyik legnagyobb gyapotültetvénye és az utóbbi évek adatai alapján rohamosan megugrott a rákos megbetegedések és a születési rendellenességek száma, vélhetően a mérgező anyagok, növényvédő szerek töménytelen használata miatt. A legmegrázóbb jelenet, amikor az indai orvos meglátogat egy anyát – aki csak egy a sok hasonló helyzetben lévő anya közül – aki mozogni nem képes fogyatékos fiát gondozza. Az orvostól azt is megtudjuk, hogy minden környező faluba körülbelül 70-80-ra tehető a testi és szellemi fogyatékossággal születő gyerekek száma és hozzáteszi, hogy a szülők semmit sem tehetnek így kénytelenek várni a gyerekük halálát. Megállapítja, hogy ezek a testi fogyatékosságok jellemzően a műtrágya és a növényvédő szerek használata miatt következnek be. A gyártók természetesen tagadják, hogy bármi összefüggés állna fenn.
Jó megoldás a charity?
Csak az USA-ban közel 13 millió tonna ruhát dobnak ki évente, amelynek nagy része biológiailag nem lebomló hulladék. A nem lebomló anyag pedig képes még akár 200 évig káros anyagokat kibocsátani a levegőbe.
Mit tehetünk? A legjobb tanács egyértelműen, hogy ne vásároljunk felesleges ruhákat és mindig gondoljuk meg, hogy valóban szükségünk van-e egy adott darabra.
Sokan a charity-ben látják a megoldást és megunt ruháikat a rászorulóknak adományozzák. Szép gondolat, azokban sajnos ezeknek a ruháknak csak körülbelül 20%-a kerül tényleg felhasználásra, ugyanis nincs ennyi rászoruló ember. A maradék 80%-ot a fejlődő országokba viszik ahol ugyancsak nincs igény ennyi ruhára. Így végzi több millió tonna ruha a szeméttelepeken.
A film bemutatja Haiti-t, ahová rengeteg ruhát küldenek az Egyesült Államokból. Ez hatalmas problémát generál a helyieknek, ugyanis ennyi ruhával már nem tudnak mit kezdeni. Másodsorban emiatt az utóbbi 10 évben majdnem az összes helyi ruhagyárat be kellett zárniuk, rengeteg ember maradt munka nélkül.
Ruha lerakat Haiti-n
Van kiút?
Egyértelműen van, de az út még hosszú.
Az utóbbi években egyre inkább a figyelem középpontjába került a téma és a nagy fast fashion márkák sem hunyhatnak többé szemet afelett, hogy mekkora kárt generálnak. Az egyik ilyen élenjáró a H&M, aki az utóbbi 15 évben hatalmas ökológiai lábnyomot hagyott maga után. 2014-ben létrehozták a ‘Conscious‘ névre hallgató környezettudatos kollekciót ahol a ruhákhoz olyan anyagokat használnak, mint bio és újrahasznosított pamut, farmer és bambusz.
Ez egy mindenképpen szép kezdeményezés, azonban számomra mégis egy picit brainwashing szagú a dolog. Hiszen a ‘Conscious’ kollekció elindításakor azt tűzte ki célul a márka, hogy 2020-ra 100%-ban fenntartható forrásokból származnak majd a ruhagyártáshoz felhasznált anyagok. Az a helyzet, hogy 2019-et írunk és leggyakrabban még mindig szintetikus anyagokkal találkozom a H&M ruhák címkéjén.
A másik ok, ami miatt nem tudom teljes mértékben elhinni a kampány igazságát az, hogy a legutóbbi fenntartható divattal kapcsolatos konferencián (Copenhagen Fashion Summit) megkérdezték a H&M egyik vezetőjét, milyen változások történtek az elmúlt években a dolgozók bérét és a környezetbarát anyagok felhasználását illetően. Sajnos egyetlen konkrétumot sem tudott megemlíteni.
A kezdeményezés ellenek ellenére értékelendő és remélhetőleg a többi fast fashion márka is elkezdi majd követni a H&M példáját. Valamint, hogy a Safia Minney, Livia Firth vagy Stella McCartney-hez hasonló divattervezőkből, aktivistákból egyre többen hívják majd fel a figyelmet a problémára.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: